2017. január 29., vasárnap

Yamaha SG tremolo kiékelés, fedőlemezek, áradozás

Ez a bejegyzés nem fog különleges munkákat tartalmazni, egy pár, főleg beállítással kapcsolatos témáról fogok benne szót ejteni, de leginkább azért írom, hogy megmutathassak egy különleges és szép hangszert, a Yamaha SG-t.

Bár nevében a Gibson legendás gitárjára utal, a szimmetrikus szarvakon kívül nem sok közöset mutathat fel az említett hangszerrel a Yamaha SG. Számomra gyönyörű a formája, nagyon tetszik ez a kerek fenék ezzel a nagy lapát testtel, de ez persze ízlés kérdése. Ami érdekessé teheti, hogy ötvözi magában a Les Paulok és az SG-k tulajdonságait. A forma az utóbbira hajaz, míg a domborított test és a nyak-kidolgozás inkább az előbbire. Ez főleg azért külön vicces, mert az SG a Gibson eredeti szándéka szerint a Les Paul második verziója lett volna, ám a névadónak nem tetszett sem a filigrán test, sem a forma. Így lett SG, azaz solid guitar (tömör gitár), ami viszonylag fantáziátlan név, de a történetet követve érthető. A Gibson aztán hamar rájött, hogy az LP népszerűsége nem csökken, így újból forgalomba hozták, de addigra már az SGnek is lettek rajongói, így mindkettő megmaradt, sokak örömére. A Yamaha olyan, mintha a két modell legjobb tulajdonságait ötvözte volna, és hála a tervezőknek van szakáll (erősítés) a nyak és fej találkozásánál. 

Az első ilyen hangszer, ami kezembe került, gyakorlatilag csak egy váz volt, hiányzott a szerelékek egy jó része, a teljes elektronika, és volt is mit javítgatni rajta. Végeredményében is leginkább junkie projekt lett, a minimálisan elképzelhetőt választotta a hangszer gazdája a működőképessé tételhez, így például nem kapott két hangszedőt, csak egyet. Ez számomra mit sem von le az értékéből, arról nem beszélve, hogy bármikor visszaállítható eredeti állapotba megfelelő alkatrészekkel.

A gitárról a hangszedők mellett hiányzott a híd is, ami új korában egy Floyd Rose rendszerű tremolo volt, ezt egy kiékelt olcsóbb Floyd Rose szabadalmas darabbal oldottuk meg, aminek viszont az egyik húrtartó babája hiányzott, ennek pótlásáról lejjebb.

megjött a gitár, először a bundokat síkoltam, profiloztam újra
ízléses fej
Az új hangszedő beszerelése. Inkább egy tisztességesebb darab került bele, mint kettő silány.

2017. január 21., szombat

Ibanez Roadstar II 405 bundozás a fogólap lakkjának megtartásával

Nagy kedvenceim a régi Ibanez gitárok. Egyik legfőbb szerelmem a Roadstar II széria 505-ös modellje. Ilyen ugyan még nem volt nálam javításon, de volt szerencsém helyette egy 405-öshöz, ami más hangulat, de ez is nagyon tetszetős. A nyak ugyanaz a forma, egyedi fej körvonallal, lakkozott jávor fogólappal, míg a test sík, koptatóval szerelve, és egy nagyon mutatós füstös hangulatot árasztó burst festéssel. A feladatom az volt vele, hogy bundozzam át, de mivel nem egy mai hangszerről van szó, komoly kérés volt, hogy ha egy mód van rá, őrizzem meg a fogólap eredeti lakkozását. Ebben a bejegyzésben csak arra szeretnék kitérni, hogy milyen plusz kihívásokat/buktatókat rejt ez a fajta bundozás.

Többféleképpen lehet megközelíteni egy ilyen hangszerészeti problémát. Ha csak azt nézzük, hogy mi lenne a legjobb megoldás szakmai szempontból, akkor arra jutunk, hogy újra kell lakkozni a fogólapot, enélkül ugyanis nem tudjuk kicsiszolni a fogólap egyenetlenségeit, amik szinte minden hangszer esetében (itt is) léteznek.

A hangszer gazdájának, és általában a gyűjtőknek szempontjából közelítve viszont az a lakkréteg, ami a fogólapon van és évtizedek alatt érte el azt a színt, repedezettséget, vagy éppen kopottságot, amilyen most; értéket képvisel, amit meg kell őrizni. Az új lakk bizonyos relicelési trükkökkel hasonlatossá tehető egy öreghez, de ugyanolyan azért nem lesz. Így kompromisszumot kötünk. A fogólap egyenetlenségeit az új bundok magasságából fogjuk kompenzálni, amitől azok kicsit kevesebb ideig fogják bírni, de az eredeti lakk, és így a hangszer értéke megmarad.

Ibanez Roadstar II 405
Mielőtt egy ilyen munkának nekiállunk, fontos felmérni, hogy egyáltalán lehetséges-e az eredeti lakk megtartása? Ez azért merül fel kérdésként, mert nem minden lakkozott fogólap kapja meg a felületkezelést bundozás előtt, van, ahol utána fújják. Ez utóbbi esetben a lakk a bund felszínére is feltapad, amit ugyan a síkoláskor eltávolítunk a tetejéről, az oldalán azonban megfogja a bundot. Ha a bundra ráépül a lakk, akkor kiszedéskor ez szét fog töredezni, és ennek nyomait nem lehet szépen eltüntetni anélkül, hogy újralakkoznánk a fogólapot. Szerencsére ennél az Ibaneznél a lakkozást már a bundozás előtt megejtették, így a kiszedésnek elvi akadálya nem volt, ezért vállaltam a munkát.

Kép egy korábbi bejegyzésből, ahol a bundokra került a felületkezelés. Az érintők kiszedésekor széttöredezett a felület.

A Roadstar II bundjaira már ráfér a csere

2017. január 16., hétfő

Masetti klasszikus gitár testjavítás

A Masetti név gondolom nem sokaknak hangzik ismerősen, pedig egy kifejezetten neves olasz hangszerkészítő csapatról van szó. Romolo és testvére, Primo 1900-ban alapították meg Masetti fivérek névvel hangszerkészítő vállalkozásukat Modenában, ami egészen 1999-ig működött. Munkásságukat sok díjjal jutalmazták, 1936-ban Andrés Segoviának is készítettek egy modellt, és ha lehet hinni a legendáknak, hozzájuk köthető az akadémiai gitároktatás olaszországi bevezetése is. Összesen három generációt élt meg a cég, az alapítók után Renzo és Walter, Primo fiai is csatlakoztak a csapathoz, végül Roberto, Walter fia volt az utolsó a vérvonalból, aki a cégben dolgozott. Hangszereik között hegedűk, mandolinok, mandolák, és természetesen főként gitárok készültek, ez utóbbiak igen széles választékban, a klasszikus hangszerektől kezdve a jazzgitárokon keresztül western és tömörtestűekig. Külön érdekességnek számítanak hárfagitárjak, melyek gyönyörűen kidolgozott mesterművek.

Egy hárfagitár a Masetti műhelyből. Forrás/source: link
A hozzám került romos állapotú klasszikus gitár a tető belső oldalán található kézírásos felirat és a címke tanúsága szerint 1940-es, és Romolo alkotása.

nagyjából nagyszüleim generációja
foghíj a tetőben
"Liuteria" Flli Masetti Modena. li: 11/7/1940 Romolo Masetti
száradásos repedés a fogólap mellett
a másik oldalon is

2017. január 8., vasárnap

Bräuer 545 mandolin újranyakazás

A ma tárgyalt hangszer esetében nem volt könnyű dolgom az azonosítással. Egy mandolinról van szó, aminek elég jellegzetes formája van, de címke nem volt benne. Forma alapján kezdtem keresgélni az eredete után, és hamar a német-cseh hangszerek világában kötöttem ki. A két fő befutó a készítő tekintetében a Höfner, illetve a Cremona volt, de itt még korántsem volt lefutva a kör. Miután pár képet megosztottam a tippjeimmel facebookon, páran jelezték, hogy szerintük a hangszer Bräuer. Elkezdtem utánajárni a névnek, amiből egy meglehetősen összetett történet bontakozott ki, ezt most nagy vonalakban vázolom.



Anton Bräuer (1874-1940), az akkori Osztrák-Magyar monarchiai Schönbachból származó hangszerkészítő elsősorban mestermívű citeráiról volt híres. Ezen a területen egyébként nagyon sokan foglalkoztak hangszerekkel, körülbelül 1500 hangszerkészítőről vannak feljegyzések a XIX. század vége tájáról. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásakor 1918-ban Schönbach Csehszlovákia része lett 1938-ig, amikor Németország bekebelezte a területet. 1946-ban visszaállították az első világháború utáni határokat, így Schönbach újból csehszlovák fennhatóság alá került és át is nevezték Lubyvá. A német lakosság nagy részét (akik körülbelül a helyiek kétharmadát tették ki) áttelepítették Németországba. A hangszerészek jó része is szülőföldje elhagyására kényszerült, ők többnyire Bubenreuthban telepedtek le, Bavariában. Mint látható, egyáltalán nem egyszerű a környék története, ugyanakkor Európa egyik legfontosabb hangszerközpontjáról beszélünk. Rengeteg kiváló készítő származott innen, de szélesebb körben is ismert nem egy vállalat, aminek ide nyúlnak vissza gyökerei, pl. a Cremona, Framus, Höfner, Strunal, Hoyer...

Visszatérve a mandolin lehetséges készítőjéhez, három neves Bräuert tartunk számon, akik hangszereket készítettek. Anton (1871-1940), aki elsősorban kiváló citeráiról volt ismert, de készített sokfajta egyéb pengetős hangszert is. Az ő fia Alfred (1906-?), aki a széles körben ismert és szeretett jazzgitárokat készítette; illetve az ő fia, Manfred (1939-), aki szintén elsősorban gitárokkal és más pengetős hangszerekkel foglalkozott. Emellett fontos megemlíteni, hogy a Bräuer műhely számos segédet is foglalkoztatott, 1920-ban összesen 30-an dolgoztak a műhelyben. 1940-ben Alfrednek be kellett vonulnia, majd nem sokkal ezután amerikai hadifogságba esett több hangszerésztársával együtt, ahol azt tervezték, hogy kiszabadulásuk után Németországban próbálnak majd szerencsét. Alfred végül felesége és fia javaslatára Csehszlovákiában maradt, ellentétben pl. Fred Wilferrel, aki Bubenreuthban megalapította a Framus vállalatot (azt mondjuk nem tudtam kideríteni, hogy ő magától telepedett át Németországba, vagy kényszerből). Csehszlovákiában a kommunista mintának megfelelően a különálló hangszerészeket igyekeztek gyárakba tömöríteni, így jött létre a Cremona vállalat. A név egyébként nem újkeletű, mivel a Monarchia idején a környéket osztrák Cremona néven emlegették. Eleinte a Cremona gyár pusztán annyit jelentett, hogy volt egy központi épület, amiben, és aminek közvetlen környezetében helyezkedtek el a hangszerészműhelyek. Ezek közül kiemelkedett a Bräuer, ahova csak a legtehetségesebbek nyertek felvételt. Később, ahogy egyre inkább nyomták az ipari modellt, a készítők fokozatosan rákényszerültek a minőség helyett a mennyiséget előtérbe helyezni, és nagyjából ez jelentette a Cremona végét is. Közben megalakult Krnovban a Resonat, majd Jolana, ami ipari termelésben le is nyomta a Cremonát elég hamar. Alfred Bräuer 1968-ban ment nyugdíjba, ekkor kapott engedélyt rá, hogy családjával elhagyja az országot, és Neukirchenbe (egy másik fontos hangszerészközpontba) költözzön, ahol még élete végéig számos gitárt készített.

A hangszer, aminek javításáról most mesélni fogok, tehát nagy valószínűséggel Lubyban készült a  Bräuer műhelyben. Ez nem jelenti azt, hogy biztosan a névadó család tagjai a készítők, lehet, hogy a műhely számos dolgozója közül olyasvalaki, akit névről nem ismerünk. Akárhogy is, egy szépen elkészített mandolinról van szó, ami ugyan nem mesterhangszer, de körültekintően lett összerakva. A nagyipari termelés már sajnos ettől függetlenül látszik a felhasznált megoldásokban, az egész hangszertest rétegelt lemezből lett formára hajlítva ahelyett, hogy tömör fából faragták volna ki.

2017. január 2., hétfő

Epiphone LP fejtörés javítás külső toldással és felhívás

Volt már szó többször is fejtörés javításáról a blogon. Sőt már írtam külső toldásos javításról, ráadásul Epiphone hangszeren (itt). Az egyetlen, amiben talán újat mutathat ez a bejegyzés, hogy itt kellett a legnagyobb darabot pótolnom külső anyagból, valamint hogy itt végre csinálhattam szakállt egy ilyen márkájú hangszernek. Ettől még egy csúnya fejtörés javítása mindig izgalmas, így most leginkább csak képeket mutatok, és azok alatt leírom pár mondatban, mi is látható.

Így érkezett a hangszer, két darabban. A háttérben látható kalapácsnak nincs köze a kialakult helyzethez.
Itt bizony a fej előlapjából is pótolni kell majd.